D. Norbert harmadik nap az El Caminón
3. nap – Santo Domingo de la Calzada – Agés
*hospitalera/hospitalero = zarándokfogadó
Korán ébredtünk és reggeliztünk
A harmadik napon, szokásunkhoz hűen időben ébredtünk, ami azt jelenti, hogy már csak mi voltunk a szobában, meg a hölgy, akinek arca arról árulkodott, hogy takarítani szeretne, de valakitől nem tud. Nem is volt pedig olyan késő, fél kilenc környékén már a kerékpároka akasztottuk a csomagokat, majd elfogyasztottuk a szegényes zarándok mércével is kevés reggelinket, amit még Logrono-ban vásároltunk egy Carrefourban, és ami kimerült néhány szalámiban, sajtban valamint egy-egy zsömlében.
Santo Domingoban megörökítettük még az ajtót, amin csodával határos módon az ejszaka közepén beengedtek minket, illetve azt az emlékművet, amely talán kicsit a kerékpáros zarándokokhoz is szólt, lévén hogy egy táskát, zarándokbotot, kulacsot, bakancsot és nem utolsó sorban egy kerékpárt ábrázolt.
Fázós csivava az úton
Úgy döntöttünk, most a Camino eredeti útvonalán fogunk menni, földút ide vagy oda. Így is volt, a kagylót és a sárga nyilakat követve négylábú zarándokokba botlottunk, akik láthatóan fáztak, de a gazdájuk szerint ettől még nagyon élvezték az utat. Egyikük egy csivava volt, Caminós nyakörvvel, aki nagyon aktívan bújt oda mindenki lábához, egy kis szélcsend reményében.
Merengés, gondolatok, meditáció
Hosszú, de relatív könnyű szakasz következett. Arra gondoltam, hány százezer, sőt, hány millió zarándok lépkedett már ezen az úton, és mennyi különböző érzelem, mennyi mélyebbnél mélyebb gondolat halmozódott fel bennük a hosszú séta közben. Problémák, félelmek, válasz keresés… talán jókedv, vagy egyszerű monotónia.
Elkezdtem figyelni arra, mi zajlik bennem. Az első órákban, ami monoton tekeréssel telt, kiábrándító volt azt tapasztalni, hogy mindössze a Family Guy főcímdala duruzsolt folyton a fejemben, majd később átváltott a “Mókuska-mókuska, felmászott a fára…” c. dalra. Ennyire egyszerű lennék? Semmi mély gondolat? Semmi megvilágosodás? Talán ahhoz gyalogolni kellene? Hogy ezek a röhejes dalok miért és honnan jöttek, nem tudnám megmondani.
Azonban eltelt még egy kevés idő, és azon kaptam magam, hogy nem tudom mennyi idő telt el, nem tudom mióta tekerek, mintha egy-két órán keresztül ki lettem volna kapcsolva. Szinte transzba esve tekertem. Szerencsére a Family Guy és a mókuska is eltűnt a fejemből, ahogyan igazából minden más. Valamilyen aktív meditatív állapot lehetett, de meglehetősen jó közérzettel érkeztem meg Agés-be, ahol Dani, aki pár száz méterrel a hátam mögött tekert, egyetértett abban, hogy ebben a kis falucskában fogunk ma megpihenni.
Heléna, Emanuel és a nagyon kedves hospitalera
Az “Albergue el pajar” névre hallgató szálláson egy harmincas éveiben járó hospitalera fogadott minket, akiből sugárzott a jókedv és a boldogság. Bár elég fáradt voltam, már a köszönése is felvidított. Érdeklődött, hogy honnan érkeztünk, mennyit tekertünk aznap és mikor szeretnénk enni.
Csillogó szemekkel és mosolyogva mondta, hogy pakoljunk le és ha szükségünk van bármire, ő a konyhában lesz és készíti nekünk a vacsorát. Mindezt mutogatva, nagyon rossz angollal, de annál több szenvedéllyel adta tudtunkra. Nagyon szimpatikus volt, szerintem sokáig emlékezni fogok rá. A már megszokott protokoll szerint lepakolás, zuhany, majd csatlakoztunk az étkezőben lévő zarándokcsoporthoz, akik hozzánk hasonlóan várták az ételt.
Hosszú hajú, huszas évei végén járó srác kérdezte tőlünk, hogy szabad-e a velünk szemben lévő ülőhely. Bologattunk, leült. Bemutatkoztunk egymásnak. Ő volt Emanuel, aki olaszországból érkezett és egy ugyanolyan csivavával járta az utat, mint amilyet az út elején láttunk, az idős hölgynél. Nem gondolná az ember, hogy pont egy csivava az a kutya, amelyik Caminóbarát.
Pár perc múlva csatlakozott hozzánk egy idősebb hölgy is, aki leült az utolsó szabad helyre és mosolyogva, Heléna néven bemutatkozott. Négyesben, angolul folytatódott a társalgás. Biztosra vettem, hogy Heléna és Emanuel évek óta ismerik egymást valahonnan, mert a kettejük viszonya nagyon közelinek tűnt. Ezt követően megtudtam, hogy ez nem így van, mindössze három napja ismerkedtek meg az úton. Élőben is láttam azt, amit az útról szintén hallottam. Nagyon közeli barátságok kötődnek, nagyon rövid idő alatt.
Megkérdeztem Helénát, hogy honnan jött, amire csak mosolyogva ennyit felelt: “Let me put it this way: I did not vote for him.” “Fogalmazzunk úgy: nem rá szavaztam.” Innen már világos volt.
Finom étel, jó hangulat, még finomabb bor
Nagyon nehéz objektívnek maradni, amikor az ember farkas éhes, ezért nem tudom, hogy istenien finom volt-e megint az étel, vagy az éhség mondatta ezt velünk, de úgy gondoltam Agésben, a mosolygós hospitalera kiszolgálásával fűszerezve, megint nagyon jól jártunk étel ügyben. Ezt zarándoktársaim is igazolták és nem győztük dícsérni az ételt.
A hospitalera, aki csinosnak nem feltétlenül volt nevezhető, engem mégis elvarázsolt személyiségével és vidámságával. Nagyon sajnálom, hogy még a nevét sem tudtam meg, mivel csak sürgött-forgott a zarándokok körül. Látszott rajta, hogy imádja amit csinál.
Kéretlen szimfónia
A hamradik este megtudtam miért olyan fontos a füldugó, a “Camino-csomagban“. Előző éjszakákon is horkoltak, de az itteni szimfónia, felért egy műalkotással. Mély horkolás, magas horkolás, dünnyögés, mindez, mintha egy karmerester irányítása alatt történt volna. Ahogy véget ért a mély horkolás, felhangzott a vékony, a háttérben dünnyögéssel fűszerezve, majd minden egyszerre.
Egy ideig nagyon szórakoztató volt hallgatni, aztán már idegesítővé vált, ezért szerepet kapott a füldugó, ami hamar megoldotta a problémát és valószínűsíthetően pár perc múlva én is csatlakoztam a zenekarhoz.
A negyedik napért klikk ide:
