Hétköznapi zarándok Negyedik nap az El Caminón
A negyedik napon kipihenten ébredtem, már vártam, hogy újra bringára ülhessek. Jól éreztem magam, és az sem vette el a kedvem, hogy a 3 eurós reggelivel immár 23 eurót hagytam az agési alberguében. Nem sajnáltam ezt a pénzt, mert a kiszolgálás és a hely is fantasztikus volt, ahogyan az ételek is. A reggeli azért szegényesnek bizonyult, de az igazi zarándok nem panaszkodik, csak hálát ad – gondoltam.
Agés – Villalcázar de Sirga
Mivel előző nap lazábbra vettük a tempót, ezért tudtam, hogy ma be kell hoznunk a lemaradást. Több mint 100 km állt előttünk és az uticélnak Cárrión de los Condes-t szemeltük ki. Igen, jól látjátok, az alcím mégis mást mutat. Ez nem hiba.
Sziklák, kövek, gyors zarándokok
Az első egy két órában nem kerékpárnak való terepen haladtunk. Sziklás, köves és dombos terepen haladtunk. Nem tekertünk, hosszú ideig csak toltuk a kerékpárokat. A gyalogos zarándokok vidáman előztek meg minket. Nem ez volt az első alkalom, amikor a gyalogosok jobb tempót diktáltak mint mi. Nagyon hosszúnak tűnő szakasz után végre felértünk a dombtetőre.
Burgos és a lélegzetelállító katedrális
Néhány kilométer után el is értük a következő nagyvárost, Burgost. Kasztília egykori fővárosában, Burgosban, az óváros közepén magasodik a gótikus építészet egyik legszebb spanyolországi példájaként emlegetett 13. századi székesegyház. Különös benyomást kelt eleganciájával, vonalainak harmóniájával az egyetlen spanyol katedrális, melynek érdekessége, hogy önmagában – környezete nélkül – vált az UNESCO Világörökség részévé. (Ezt Wikipédiáról nyúltam)
Hornillos del Camino-ban találkoztunk Chiaraval
Ha mindenki úgy viselkedne a világban, ahogy a zarándokok viselkednek egymással a Caminón, egy sokkal szebb világban élnénk, mondják sokan. Az út néha olyan, mintha egy zárójelbe helyeznénk életünket, ezzel kivonva magunkat a hétköznapokból. A zárójelen belül pedig egy másik világ nyílik meg, egy világ, amelyben az idegen, három percen belül a barátoddá válik és jobban ragaszkodsz hozzá, mint az unokatestvéredhez. A zárójelen kívüli életet, pedig csak “real life”-ként emlegetik az úton lévők. Például, “What do you do for a living in the real life?” Azaz mivel foglalkozol a valódi (otthoni) életedben? – ahogyan Chiara szegezte nekem a kérdést. Ja hogy ki is ő?…
Úton Hornillos del Camino-ba egy kerékpáros bajtársat értünk be, akinek ugyanolyan kerékpárja volt, mint nekünk. Azonnal el is kezdtünk beszélgetni, kiderült, hogy az olasz lány, Chiara Franciaországban vette az ő drótszamarát, ahol 50 euróval többet fizetett érte, mint mi. Chiara egyébként nem hétköznapi történetet mesélt el nekünk. A Camino egyik legnehezebb szakaszát, Saint-Jaint Pied de Porttól Roncesvallesig kétszer kellett megtennie, ugyanis a Pireneusokban a hatalmas köd és rossz időjárás miatt eltévedt, ezért úgy döntött visszamegy a kiindulópontra. Ez nem vette el a kedvét, másnap ismét útnak indult és ezúttal az időjárás is kegyesebb volt hozzá.
Chiara megállt ebédelni, de mi nem csatlakoztunk hozzá, mert már ettünk, ezért megbeszéltük, hogy később biztosan összefutunk valamelyik falucskában. Sosem láttuk többet a nagyon kedves olasz programozó lányt. Remélem jól van és sikeresen teljesítette az utat.
A lélek kórháza
Az út további szakasza sem volt eseménymentes. Egy 1050 m magas domb állt előttünk, amit megmásztunk, majd a csúcson leültünk és megettem azt a szendvicset amit még Hontanas-ban kértem, elvitelre.
Hontanas mellesleg egy varázslatos település volt, ahogyan az azt követő Castrojeriz is. Utóbbi meglehetősen kihaltnak bizonyult, de a falu végén nem tudtam elmenni egy kis kuckó mellett. Olyan volt, mintha mágnessel húznának vissza. Egyszerűen megálltam, a falnak támasztottam a kerékpárt és hallgattam a kis házból kiáramló békés és már-már bódító hatású klasszikus zenét. Ez volt az egyetlen hang, amit a faluban addig hallani lehetett. A ház felett egy kis táblára ez volt írva: The Hospital of the Soul. Azaz: a lélek kórháza.
Az ember nem tervezi előre, hogy kórházba kerül, így én sem számítottam rá, hogy jóideg itt időzöm. Nem tudom mennyi idő telt el itt, de kellemes volt ülni, hallgatni a halk zenét, amelyet semmi sem zavart meg. Nem mentünk be, mert zárva volt, de kintről is élveztük a hely varázsát. Sokkal energikusabban és nyugodtabban folytattam az utat. Vajon tényleg a lélek kórházánál jártunk volna?
“Valaki figyel ott fent rátok, srácok…”
Ezt az alcímet “Köszönöm, köszönöm, köszönöm“-nek is nevezhetném. Ismét rég lement a nap, és Cárrión de Los Condes, az aznapi célállomás nem akart közeledni. Olyannyira nem, hogy az a templomtorony, amelyiket már a fáradtságtól homályosan láttam, biztosan a célunk templomának hittem, de tévedtem. Este fél tíz volt és 100 kilométernél is több volt már mögöttünk, amikor úgy döntöttünk, hogy nem fogunk továbbhaladni. Már csak azért sem, mert nem is nagyon tudtunk volna. Ezért Villalcazar de Sirga-ban elkezdtünk Albergue-t keresni. Sehol senki nem volt, kivétel a központnak tűnő hely, ahol egyetlen zarándok dohányzott.
Megkérdeztük, hogy merre találunk egy alberguet. A válasz az volt, hogy mind tele van. Azt is tudta, hogy a következő faluban sincs már hely, mert pár órával ezelőtt valaki visszajött onnan, lévén hogy nem kapott ágyat. Megkérdeztük, hogy ő hol szállt meg, mire azt mondta, kövessük és kérdezzük meg van-e még hely, hátha mégsem kell még kitudja mennyit tekernünk az éjszakában azért, hogy ágyat kaphassunk. Mert őszintén szólva, nem tudom hogy fizikailag képesek lettünk volna erre.
A spanyol Máltai Szeretetszolgálat egyik adományos Alberguéje előtt álltunk, ahol a fiatal szőke zarándoksrác felszaladt a lépcsőn, majd pár perccel később, mosolyogva és hüvelykújját felfelé tartva jött le a lépcsőn. Majd megveregette a vállam és ezt mondta angolul: “Valaki figyel ott fent rátok, srácok”…
Nem tudom, hogy átvitt értelemben, vagy szó szerint értette-e, mert a lépcső tetején egy piros mellényes önkéntes nézett ránk és közölte, hogy pontosan két ágy van még szabadon, de két fenti. Jó lesz? Hááát hogyne lenne jó! -vágtam rá, és nem győztünk hálálkodni. Ez már a második apró csodának nevezhető esemény, ami az úton történik. Valaki tényleg figyel ránk, gondoltam…
A középkorú önkéntes hölgy kedvesen megkérdezte, hogy vacsoráztunk-e. Akkor döbbentem rá, hogy nagyon éhes vagyok. Eddig a végkimerüléstől való félelem és a szálláskeresés volt előtérben, de ez megoldódni látszott, így életbe lépett a következő alapvető élettani szükséglet, az éhség.
Egyre több önkéntes vett minket körül, segítettek lepakolni a bringákat. Szerintem látták, hogy baj van, azaz, hogy nagyon fáradtak vagyunk és alig élünk. A szobában halkan, a sötétben lepakoltunk. A cuccainkat egy sarokba tettük, mivel ebben az órában már természetesen mindenki aludt. Kaptunk vacsorát, amit nagyon gyors zuhany követett (hideg vízzel, de ez már cseppet sem érdekelt), majd végre, alvás…nem egyszerű napot zártunk.
A lényeg azonban az, hogy valaki figyelt ránk, és a segítség tényleg megint akkor érkezett, amikor a legnagyobb szükség volt rá.
Az ötödik napért klikk ide:
