D. Norbert nyolcadik nap az El Caminón
Villafranca del Bierzo – Samos
Az Ave Fenix semmit sem vesztett varázsából, kora reggel, amikor leértünk az étkezőbe. Sok-sok zarándok jóízűen felatozott a fa asztalok körül. Lekváros kenyér és természetesen az elmaradhatatlan chipses tojás volt a reggeli. Ez az étel jelen volt a vacsoránál is, már akkor is nagyon tetszett és ízlett.
Hirtelen a konyhából valaki felkiáltott “Huevos!” – majd hosszú tálcával a kezében elindult az étkező felé. A következő felkiáltásnál már mindenki tudta, hogy félre kell állni, mert jönnek a tojások! Remek hangulat volt, mindenki pörgött, ettünk-ittunk és nagyon jókedvűen indultunk útnak.
El akartam köszönni Jesus Jato-tól, az idős tulajdonostól és elmondani neki azt, amit a legjobban tudok, és amit a legtöbbet használtam spanyolul: Gracias. Ő azonban sehol sem volt, ezért útnak indultunk.
A vihar, amire egész életemben emlékezni fogok
Reggel kiértünk Villafrancaból és ismét hosszú emelkedő következett. Ez az út egy kicsit sem kímélt minket. Már a nyolcadik napon voltunk túl, de egyik nap sem mondhattam azt, hogy ez laza volt. Nem volt az. Egyszer sem.
“Ha eljöttél, szenvedned kell. Ez nem játék, ez nem túrázás. Ez zarándoklat. Attól, mert két keréken mész, ne hidd azt, hogy könnyűvé teszem. Nem fog bajod esni, nem lesz lehetetlen. De az utolsó pillanatig küzdened kell. Eljöttél, tehát szenvedned kell. Ez nem játék. Ez zarándoklat”. – ez volt a Camino fő üzenete, végig az út során…
1240 méter magasan voltunk már, amikor vészjósló felhők kezdtek gyülekezni. Mielőtt azonban ránk szakadt volna az ég, még történt egy apró csoda. Az út immár harmadjára vagy talán negyedjére gondoskodott arról, hogy ne tévedjünk el. Messze belátható volt, hogy több kilométeren keresztül lefelé fogunk haladni. El is indultunk lefelé és már kezdtünk egész szép sebességet felvenni, amikor egy idős helyi kilépett kicsit az útra és intett: nem arra.
Ha akkor és ott, nem jelenik meg az a bácsi, ki tudja hány órát és mennyi energiát vesztünk, amíg visszamászunk a hegyre, hogy a jó irányba induljunk el. Elképesztő, hogy ismét mekkora “szerencsénk” volt.
Hideg volt, magasan voltunk és előttünk volt még sok-sok kilométer a célig. Láttuk a felhőket, és láttunk egy menedékhelyet is zarándokok számára út közben, ahol a nálunk okosabb zarándokok meg is álltak, amikor elkezdett szitálni az eső. Mi viszont szerettük volna korábban elérni a célállomást, ezért folytattuk az utat. Arra ami ezután következett, egész életemben emlékezni fogok.
A szép napos időben felfelé haladtunk és alig vártuk, hogy a hegy másik oldalára érjunk, ahonnan már lefelé fogunk száguldani. Arra viszont nem számítottunk, hogy mindezt szakadó esőben, körülbebül 3-4 fokban kell megtennünk. Sebességet váltani nem tudtam, mert lefagytak az ujjaim. Fékezni csak nagyon óvatosan lehetett, mert az út is érezhetően csúszóssá vált. Az esőkabát megelőzte hogy teljesen átázzunk, de ahhoz kevés volt, hogy melegen is tartson. 10-15 percen keresztül haladtunk lefelé, Daninak teljesen beázott a cipője én pedig nem tudtam mozgatni az ujjaimat. Nem volt hová bemennünk, folytatnunk kellett az utat. Semmit sem lehetett látni a ködtől és a vadul szitáló esőtől. Csak tekertünk előre a teljes szürkeségben.
Bár még messze voltunk a céltól, nagyon kikészültünk és úgy döntüttunk, a következő településen, bármelyik legyen is az, megállunk. Ez volt Samos. A Samosi kolostor alberguejében szálltunk meg, ami egy nagy csarnokszerű épület volt, tele falfestményekkel és ágyakkal. Ehhez még egy szintén csarnokszerű furdőszoba is tartozott.
Zarándok? Hát miért nem mondod!?
Nagyon fáradtan, rosszkedvűen és fázva, esőkabátban, bukósisakkal a kezemben mentem be az alberguébe. Egy idős ősz hajú, bajuszos bácsi írt valamit egy könyvbe, kis lámpával mellette. Az egész épületben egyedül az a kis lámpa világított. Nem igazán törődött vele, hogy áll előtte valaki, tovább írt. Köszöntem majd megkérdeztem, hogy van-e szabad ágy, angolul.
(Monasterio de San Julián de Samos – albergue, tradicionális falfestményekkel)
Felnézett egy pillanatra, mogorván csak ennyit kérdett: Que? – majd vissza is tért irományához. Mégegyszer feltettem a kérdést, ismét felnézett de azt hittem már nem lehet űberelni a mogorva nézést. Tévedtem. Végignézett rajtam, aztán rápillantott a bukósisakra. Peregrino? – kérdezte. Mondtam, hogy igen, (vajon miért állnék csuromvizesen egy hegyi kolostor portájában, ágyat keresve, ha nem zarándok lennék – gondoltam)
Nem tapasztaltam még emberen olyan személyiségváltozást vagy hangulatváltozást, mint rajta, ilyen rövid idő alatt. Széles mosoly ült ki az arcára, majd valami olyasmit mondott, hogy miért nem mondom, hogy “peregrino”? Kitárta mindkét karját, majd intett, hogy hozzam ide gyorsan a Credencialt, hogy írhassa be az adatokat. Nem igazán tudtam felfogni ezt a hirtelen fordulatot, Daninak, aki kint várt a bringákkal mondtam, hogy elég fura figura ez, de nem érdekel, itt maradunk.
Soha ennyire nem értékeltem még egy forró zuhanyt.
Később Ian és Lorna, egy brit pár is betoppant ide, ők elkerülték a vihart. Velük már találkoztunk előtte, és nagyon örültünk újbóli találkozásnak. Szintén kerékpárral voltak, de nekik a Camino levezetés volt csupán. A szemközti étteremben együtt vacsoráztunk, és közben elmondták, hogy ők már végigmentek a Duna mentén, majd másik kontinensekre is átnéztek. Egy fél évet voltak úton, a Camino pedig már megszokott náluk, ez volt a harmadik alkalom, amikor az úton tekertek.
Tovább a kilencedik napra:
