D. Norbert hatodik nap az El Caminón
La Torre albergue – reggel van
Hatodik nap. Szokásunkhoz hűen, ma is utolsóként ébredtünk meg. Zarándoktársaink már vagy úton voltak vagy reggeliztek. Kivétel volt az a brazil srác, aki előző nap annyira bőbeszédű volt. Ő egy széken ült, felöltözve és csak nézett maga elé. Megkérdeztem, hogy “Everything alright, pal?” – Mire csak bólogatott. Nem ugyanaz az ember ült ott reggel, mint tegnap este. Talán ő is nehezen ébredő típus – gondoltam. Minden esetre, mikor mi kimentünk az étkező részbe, ő felállt, elcammogott felvenni a hátizsákját majd szó nélkül útnak indult.
A reggeli mindenhol ugyanolyan szegényes volt. Nem volt kivétel ez alól a La Torre sem. Amíg a vacsora három fogásos Isten ajándéka volt, addig a reggeli, mondhatni mindenhol viccesnek minősült. Napi kb. 3-4 ezer kalóriát égettünk el és lekvároskenyérrel indítjuk a reggelt? Na ne már. Pedig de.
Attól függetlenül, hogy már mindenki elhagyta az alberguét és a nap is fent volt már, mi büszkén állapítottuk meg, hogy egészen korán sikerült elindulnunk. Reggel nyolc óra lehetett, amikor felültünk a bringára és elindultunk az aznapi célállomásunk, Astorga irányába.
Don’t Stop Here – mert megnyalnak
Sok Stop tábla tele volt firkálva a zarándokok keze nyomán motivációs üzenetekkel. Pár kilométerrel odébb úgy döntöttem megállok és lefényképezem az egyiket, amin az állt: ne itt állj meg. De én megálltam és elővettem a kamerát.
Mikor visszafordultam a csomagtartóhoz, hogy visszategyem a fényképezőgépet, csak egy hatalmas nyelvet láttam, ami végigsepert az arcomon. Egy másodperccel később egy Németjuhász volt a vállamon, aki szerencsére nagyon barátságosnak bizonyult. Ennek ellénre mini szívrohamot kaptam így kora reggel, a hirtelen jött ismerkedéstől. Pár másodperccel később pedig már Daninál volt:
Miután kiugrálta magát és megkapta az elvárt simogatásmennyiséget, visszament a helyére. Mi pedig folytattuk az utat, reménykedve abban hogy a jövőben is csak ilyen kutyákkal találkozunk majd. Nem így volt. Erről viszont majd később…
León volt a következő nagyváros. A katedrális megért néhány képet és egy kis pihenőt, ezért itt megálltunk néhány percre.
Astorga – San Javier albergue és poénkodás
Leóntól még 43 kilométert tettünk meg, amikor beestünk Astorgába. Kiszemeltünk egy egyházi zarándokszállást, amely elméletben adományos volt, gyakorlatban nem egészen. Ez volt az eddigi legérdekesebb Albergue. Egy templom hangulatát idézte, minden kőből volt és a konyha illetve az ágyak egy része szinte egyben voltak.
Egy fiatal srác menedzselte csak az alberguét, aki egy kukkot sem tudott angolul, de úgy tűnt ez nem akadályozta meg abban, hogy 100-200 amerikai, angol, francia és egyéb nemzetiségű, spanyolul nem tudó zarándokot elszállásoljon nap mint nap.
10 euró volt fejenként a szállás, amit barátunk egyenesen a pénztárcájába tett. “Megbeszéltük” vele, hogy 2 ágy kell, illetve hogy 2 kerékpárt is el kell szállásolni valahol. Mondta, hogy minden okés, hozzuk a bringákat és a Credenciál-t.
Kimentünk, majd mikor hoztuk befelé a kerékpárokat értetlen arccal nézett ránk és valami olyasmit kérdezhetett, hogy “kik vagyunk és mit akarunk itt?” Most rajtunk volt a meglepődés sora. Bizonyára vicces arcom lehetett, és elkezdtem magyarázni, hogy “haver, kb 2 másodperce beszéltünk“. Erre elkezdett nevetni, majd megveregette a vállam. Nos, a vicces fogalma nála és nálam külön kategóriába esett akkor és ott. 8-10 óra tekerés után, fáradtan, mikor még hátra volt a kicsomagolás és egyéb tennivalók, nem voltam épp ennyire vicces kedvemben, de eleresztettem egy kényszermosolyt. “Jó volt, Humor Herold – mondtam neki magyarul”.
Humor Herold második – bizonyára jól begyakorolt – fellépésére akkor került sor, amikor elmagyaráztuk neki, hogy ki szeretnénk mi is mosni a mosógépben a ruháinkat, ahogy azt a többi zarándok tette. Humor Herold mondta, hogy kövessük, majd teljesen komoly pofával rámutatott egy kőtálra, benne esővízzel.
Kacc-kacc, Herold. De látta, hogy nem hisszük el, ezért méginkább komolyra vette a figurát és ismét mutogatott a kőtál főle. “Ez van, ezt kell szeretni” – típusú gesztusokkal karöltve. Jólvan…
Ismét jót szórakozott a saját poénján majd megmutatta a valódi mosógépeket. Miután bepakoltuk a ruhákat, elvette a műanyagtálat a mosógép tetejéről, ami éppen eltakarta a feliratot ami arról tájékoztatott, hogy a mosás 4 euróba kerül. Herold mosolygott, (“mit gondoltál, ingyen lesz” kifejezéssel az arcán).
Elhatároztuk hogy rajtunk a poénkodás sora. Sok aprónk volt már, 5 és 10 centesek. Dani egyébként is rengeteg aprót hozott magával, itt volt az ideje annak, hogy felhasználjuk. Öt és tízcentesekben fizettünk Heroldnak a mosásért. Most mi nevettünk, ő ezt nem tartotta annyira viccesnek, és ezt már nem is a pénztárcájába tette.
Vacsoráztunk egy kiadósat egy közeli étteremben, amit két idős házaspár vezetett. Látszólag ők foglalkoztak mindennel, a rendelés felvételével, az étel elkészítésével is. Nagyon finom házi készítésű húslevest kaptunk, rántott sajtot, sültkrumplit, tortillát valamint egy egész üveg Rosé-t, amit a fáradtságtól már nem voltunk képesek meginni, mindössze megkóstoltuk.
A hetedik napért klikk ide:
