D. Norbert ötödik nap az El Caminón
És mondd, miért nem tudtad befejezni a Caminót? Leestem az ágyról…
Az ötödik nap reggelén kialvatlanul és fáradtan ébredtem. Az emeletes ágy, amelyiknek nem volt oldalkerete nem biztosított nyugodt alvást. Álmomban is arra koncentráltam, hogy ne forgolódjak túl sokat. Hogy nézne ki, ha megkérdeznék tőlem, hogy miért nem tudtam befejezni a Caminót, és a válasz az lenne: leestem az ágyról? Ezen nevettünk sokat később Danival, amikor a nem túl biztonságos ágyakat emlegettük.
A Caminón nem történhet baj
Az addigi napok alapján kezdett kibontakozni bennem egy erős biztonságérzet. Ezen az úton, nem történhet baj. Legalábbis nagy baj semmiképp sem. Mindig akkor jött valaki, amikor jönnie kellett, mindig útbaigazítottak minket, amikor teljesen rossz írányba akartunk menni, és amikor nem hallgattunk a tanácsokra, akkor is visszakerültünk az útra. Amikor úgy tűnt, nem lesz hol aludnunk, az utolsó pillanatban két szabad ágyat találtak nekünk az aprócska faluban. Az út nem bánt kesztyűs kézzel velünk, de eddig sosem hagyott cserben.
Elkövettem azt a hibát hogy a keret nélküli ágyra felvittem magammal a telefonomat, amit reggel, amikor félálomban kerestem, megtaláltam. A baj az volt, hogy nem megfogtam, hanem véletlenül arrébb toltam, aminek eredményeképp az a márványlapon landolt, képernyővel lefelé. Hallottam a pukkanást. Ennyi volt, gondoltam. A szerencsesorozatnak vége. Viszlát GPS, viszlát ötvenezer forint. Felemeltem a telefont, sértetlen volt. Hát igen, mégiscsak a Caminón vagyunk. Elkönyveltem ezt a harmadik apró csodának.
Találkoztunk Laci bácsival
Immár ötödik alkalommal felpakoltuk a bringákat, majd aztán le is pakoltam az enyémet. Az egyik zarándokhölgy ugyanis felhívta a figyelmemet rá, hogy a hátsó kerék le van eresztve. Így is volt, látszólag bekövetkezett az, amire előbb vagy utóbb, de számítottunk. Defektet kaptam. Látszólag nagy sérülés nem volt a keréken, ezért felfújtuk, majd megnéztük hogy viselkedik. A következő célállomásig kibírta.
Haladtunk egy darabig, de a Máltai Szeretetszolgálaton kapott reggeli, bár nagyon finom volt, nem bizonyult elég üzemanyagnak. 5-10 kilométer után egy pihenőhelyen megálltunk enni. A hátunknál pedig valaki megszólalt magyarul. “Sziasztok fiúk, honnan jöttetek?” Idősebb bácsi ült a padon aki Pécsről érkezett és gyalog tette meg az utat. László néven mutatkozott be. Beszélgettünk arról, hogy folyamatosan szembeszél van, ami sem gyalog, sem kerékpárral nem kedvező. Laci bácsi nagyon megértő volt, ő volt az első aki tudta, hogy kerékpárral sem egyszerű ezt az utat megtenni, hiszen a dombok legalább háromszor több erőfeszítést igényelnek mint gyalog.
Mindig csodálkozam amikor idős zaránokot láttam. Pedig nem volt ritka látvány. Ettől függetlenül, ilyenkor mindig elhallgattam, ha éppen panaszkodni akartam arra, hogy nagyon fáj a térdem, vagy fáradt vagyok. Fiatalon, teljesen egészségesen is hatalmas kihívás ez az út. Éppen ezért, az idősebb nénik/bácsik, akik nem látszottak a saját hátizsákjuktól, hatalmas motivációt adtak az út során. Mosolyogtak, köszöntek és ballagtak előre. Ilyen volt Laci bácsi is. Egy nagy felismerés, amit az út eddig a pontig adott: idős korban sem áll meg az élet, ha nem szeretnéd, hogy megálljon.
A Mesetán – a véget nem érő egyenes szakaszon
Azt hiszem ezt a szakaszt nevezik Mesetának, a Caminón. Hosszú, egyenes szakasz ahol nem sok látnivaló van, ezért magadra maradsz az úttal és a gondolataiddal. Az idő nagyon jó volt, a tekerés beállt egy ritmusra és a gondolatok elkezdtek záporozni. Szinte minden és mindeki eszembe jutott.
Itt igazán volt időm elgondolkodni emberekről, kapcsolatokról, a viszonyomról egyes emberekkel. Próbáltam tudatosan előhözni egy két dolgot, de úgy tűnt ez nem így működik. Rengeteg olyan dolog jutott eszembe, amit évek óta elfelejtettem, apró jelenetek az életemből. Jók és rosszak egyaránt. Igazi érzelmi hullámvasút volt miközben a kilométerek csak fogytak és fogytak. Teljesen más volt ez, mint az eddigi tapasztalatok. Nem fizikailag, hanem érzelmileg megterhelő szakasz volt. Nincs más választásod, mint magadba nézni. Remek alkalom volt arra, hogy sok-sok dologért hálát adjak. Remek alkalom volt arra is, hogy kicsit harmadik személyként átlássam az életem. A Meseta nem véletlenül van ott a Caminón, ez biztos.
Arachueja – barátságos kis település, álljunk meg itt.
A GPS ismét több mint 100 kilométert mutatott megtett távolságként, ezért a León előtti kis településen, Arachueja-ban álltunk meg. Találtunk egy “La Torre” nevű Albergue-t, ami belől egy régi western kocsmára hasonlított, fogadóval egybekötve. A házigazda, egyben pultos nem tudott angolul, annyit viszont mindketten értettünk, hogy mi ma itt alszunk és enni is szeretnénk, mindez együtt pedig 18 euróba fog kerülni.
Kiderült, hogy a pultos egyben szakács is. Figyelmeztett minket, hogy a borral óvatosan, mert erős. Kevesen voltunk a fürdöszoba ultramodern volt, forró víz is akadt, ellentétben az előző szállással. Beszélgettem egy amerikai nővel, aki csak pár száz kilométert tervezett gyalogolni, mert Astorgában hospitalera-ként fog tevékenykedni. Vacsora közben említete, hogy ő nem velünk fog aludni, mert előző éjszaka ő is beleszaladt egy horkolás-szimfóniába, ami ellehetetlenítette az alvását, ezért ma megjutamlazza magát és külön szobában alszik, 25 euróért.
Rajta kívül egy brazil sráccal váltottunk pár szót, aki barátságos volt és bőbeszédű, ahhoz képest, hogy nem beszélt angolul, mi pedig nem beszéltünk portugálul. Volt egy lány is a szobában, aki elég visszahúzódónak bizonyult, nem igazán beszélgetett, viszont semmiképp sem volt szégyenlős. Bizonyára hozzászokott már, hogy az alberguében a privát szféra fogalma nem igazán létezik.
A hatodik napért klikk ide:
