D. Norbert Sírj szív, de ne törj meg sosem…
Miért élveznénk a napsütést, ha sosem zuhogna az eső? Ki várná a nappalt, ha sosem lenne éjszaka?
Montaigne, francia filozófus mondta fél évezrede a következőt: “Azon siránkozni, hogy száz év múlva nem fogunk élni, pont olyan ostobaság, mint bánkódni azon, hogy nem éltünk 100 évvel ezelőtt.”
A halál fogalma és megtestesülése mindannyiunkat kővé dermeszt. Amikor ott lebeg ez a szó, feketén, szilárdan és könyörtelenül a levegőben, legyen szó rólunk, méginkább családtagjainkról, a félelem enyhe kifejezés ahhoz képest, amit érzünk.
Bár felnőttként tudatosul bennünk, hogy minden út Kukacföldre vezet, nehezen bírkózunk meg ezzel a gondolattal. Felnőttként. Ha mi is zaklatott állapotba kerülünk, a csuklyás kaszás fekete démontól, akkor hogyan küzd meg egy gyerek, a halál a fogalmával?
Itt jön képbe, egy nemrég általam olvasott gyermekkönyv, ami nem másról szól, mint a halálról. Gyermekeknek. Elképedt szülők, felháborodott anyukák és az X gombot kereső olvasókat látom magam előtt, akik a gondolattól is rettegnek, hogy gyermeküket ilyen “csúnya dolognak” tegyék ki. Hiszen még gyerek. Ugye? Kedves szülő: a gyerek is gyászol. Nem lenne jó irányt mutatni neki ebben?
Nos, Glenn Ringtved, dán iró-illusztrátor egy gyönyörű meséskönyvvel ajándékozta meg a világot (Sírj szív, de ne törj meg sosem – Cry, Heart, But Never Break) , amelynek történetét meg szeretném most osztani veletek is.
Sírj szív, de ne törj meg sosem – A halál és a gyerekek első találkozása
Ez a történet egy kicsiny házban kezdődik, ahol négy gyermek él a szeretett nagymamájukkal egy fedél alatt. A halál eljön az idős hölgyért, ám tudván, hogy a gyerekek a házban vannak, kint hagyja kaszáját az ajtó előtt. – egy érdekes és nem várt érzékenység és diszkréció a halál részéről.
A csuklyás jövevény leül a konyhaasztalhoz, de csak a legfiatalabb kislány, aki a Lea névre hallgat, merészel egyenesen a szemébe nézni.
Ami igazán megérint minket ebben az illusztrációban, az a halál kinézete – aki maga is, nemhogy szomorúnak, de egyenesen megtörtnek van ábrázolva, amiért ilyen feladatot kell végrehajtania. Ez a feladat fojtogatja és gyötri, ugyanúgy, ahogy mindenkit az asztalnál.
“A gyerekek tudták, miért jött a halál. Hiszen az asztalnál ülve, a búskomor csuklyás ugyanolyan nehezen és szakadozva lélegzett, mint az emeleten alvó nagymama”
Annak érdekében, hogy elkerüljék az elkerülhetetlent, a gyerekek megalkotnak egy tervet – azt gondolván, hogy a halál csak éjszka dolgozik megpróbálják feltartani azzal, hogy újra és újra megtöltik a halál kávésbögréjét – mindaddig amíg el nem jön a hajnal, amikor is a halálnak távoznia kell a nagymamájuk nélkül. – Itt a halál természetességével ismerkedünk meg, hiszen mi lehetne természetesebb és életszeretőbb egy jó kávé iszogatásánál a konyhaasztalnál ülve.
Azonban csontos vékony újjait a halál elveszi a bögréről, ami – mindenki tudja – azt jelzi: idő van. Lea ekkor kis kezével megragadja a csontos kezet és ezt kérdi: – Miért? Miért kell meghalnia?
Néhányan úgy gondolják a halál szíve feketébb mint egy széndarab, de ez nem igaz. A sötét nehéz köpeny alatt olyan pirosan fénylő szív rejlik, mint a hajnal legszebb fénysugarai, ami az élet szeretével dobog.
A halál megértő és talán mégjobban megtört arckifejezéssel úgy dönt, megosztja és egyben megérteti az ifjú hölggyel, miért kell az embereknek meghalnia, egy történet keretén belül.
Bánat és Gyász – Öröm és Élvezet
Két fivér, kiknek neve Bánat és Gyász – egy sötét völgyben éltek, akik hétköznapjait “lassúság és küzdelem” jellemezte – mert sosem néztek fel, sosem látták mi van a hegyek magaslatában, az árnyékok okozóin.
“Gyönyörűek, csillogóak és tele voltak örömmel és boldogsággal. Egyetlen árnyék vetült rájuk, amely azt sugallta, hogy valami hiányzik. Nem tudták mi, de tudták hogy nélküle nem élvezhetik teljesen a boldogságot.”
Miközben a halál melankólikus nyugodtsággal mesélte a történetet, Lea szeme felcsillant, és tudván mi következik, hevesen bólogatni kezdett. – a két fiú és a két lány találkoztak és szerelmesek lettek – ami két teljesen kiegyensúlyozott párt alkotott. Öröm és Bánat – Gyász és Élvezet.
A halál ezt mondja:
Ugyanez a helyzet az élet és halál között. Mit érne az élet, ha nem lenne halál? Ki élvezné a napsütést, ha sosem zuhogna az eső? Ki várná a nappalt, ha sosem lenne éjszaka?
Valami gyönyörű, nehéz és mély dolog talált megértésre a gyerekekben.
Mikor a halál feláll az asztaltól, a legfiatalabb fiú is fel akar állni, hogy megállítsa, de idősebb bátyja gyengéden a vállára teszi a kezét és visszaülteti.
Pillanatokkal később, a gyerekek a fenti ablak nyilását hallják – majd sírás és suttogás keverékét idéző hang tölti meg a levegőt – “szállj lélek,szállj” – hangzik el.
Felsietnek az emeletre, ahol az elhunyt nagymama képe várja őket. – mély bánat pillanata, békés megértésbe borítékolva.
A függönyt lebegtette a hűvös hajnali levegő. A gyerekeket nézve, a halál így szólt: Sírj szív, de ne törj meg sosem. Hagyd, hogy a könnyek átitassák a gyászt és segítsenek egy új élet kezdetében.
Aztán eltűnt.
Mindig, amikor a gyerekek kinyitottak egy ablakot, eszükbe jutott a nagymama. Mikor lágy szellő érte arcukat, érezték érintését.
Képek forrása: www.brainpickings.org
Eredeti meséskönyv: http://cryheartbook.com/
Remélem legalább annyi értéket adott nektek ez az írás, mint nekem a történet, amikor először találkoztam vele. A groteszk és ijesztőnek tűnő illusztrációk nézése közben, (ami először természetellenesnek, de a történet előrehaladtával egyre természetesebbnek tűnik), nekem is sikerült megértenem valamit:
Ahogyan a halál rémisztő képe hirtelen elénk tárul, ugyanúgy, az idő előrehaladtával megtanuljuk, hogy nem is rémisztő, nem is természetellenes és egyáltalán nem gonosz vagy rossz. Mindössze egy szükséges szakasz, ami lehetővé teszi az örömet és az élet élvezetét.
—
Egyszerűbb hétköznapok. Tudatosabb élet: légy tagja a közösségünknek. Kövess minket Facebookon! 🙂
