D. Norbert 
Kiindulópont: Pamplona – Célállomás: Torres del Rio
A Caminót számos kiindulópontról el lehet kezdeni. A mi választásunk a bikaviadalokról híres Pamplonára esett. Négy barátommal indultunk útnak, és a klasszikus Camino Francés-t (francia út) választottuk. Már az elején megbeszéltük, hogy nem feltétlenül kell ragaszkodnunk ahhoz, hogy együtt maradjunk, a Caminót mindenki a saját tempójában tegye meg.
(Nameg sejtettem, hogy páran gyorsabbak lesznek nálam)
Los Arcos (lett volna) az aznapi célállomás, de az út úgy döntött, változtat a tervünkön.
Saját kerékpár vs. vásárolt kerékpár
Ketten a barátaim közül úgy dönöttek saját bringájukat adják fel postára, és Pamplonában átveszik, összeszerelik és ezzel indulnak útnak. Én és másik haverom nem szerettünk volna ezzel foglalkozni, nekem egyébként sem volt olyan kerékpárom, amelyet érdemes lett volna utaztatni, ezért mi a pamplonai Decathlonban vásároltuk meg a kerékpárokat. A harmadik lehetőség a bérlés lett volna, ezzel a lehetőséggel ezúttal egyikünk sem élt.
Szöszmötölés, pakolás, Credéncial vásárlás
Lassan de biztosan összeszedtük magunkat, felpakoltuk a csomagokat, megkerstük a pamplonai Caminotéca-t ahonnan beszereztünk fejenként egy Credéncial-t. Ez a zarándokútlevél, amely segítségével megszálhattunk a zarándokszállásokon, másnéven alberguekben. Egy kagylót is magunkhoz vettünk itt, amely a Camino jelképe, és minden zarándoknak illik magánál tartania egyet.
Buen Camino!
Késő délelőttre sikerült megtenni az első pár métert, majd a hosszú út után újra megálltunk valami miatt a következő sarkon, amikor már oda is sétált hozzánk egy helybéli néni, aki látva a felpakolt kerékpárokat és a kagylókat, elsőként kimondta azt a két szót, amit az út során számtalanszor hallhattunk és mondhattunk: “Buen Camino!” – majd egyikünk széles mosollyal visszaválaszolta neki, hogy “Buen Camino“…a néni kissé értetlenül nézett és valószínűleg valami olyasmit mondott, hogy ő igazából csak a kisboltig megy, de köszi.
Első állomás: egyben az egyik leghíresebb
A kerékpárok valódi súlyát, csomagokkal együtt csak akkor kezdtük el érezni, amikor a Sierra del Perdón-hegységhez közeledve, dombon felfelé kellett tolnunk őket, köves, sziklás földúton. Az idő meleg volt, hamar fáradtság félét kezdtünk el érezni, pedig a hátunk mögött még látszott Pamplona. Azonban felérve a domb tetejére azonnal kárpótolt minket a látvány. Megérkeztünk a Perdon-hágó tetején található zarándok karaván emlékműhöz.
Nem sok idő kellett, hogy magyar szót halljunk…
A fenti képet már az a hölgy készítette rólunk, aki odajött hozzánk, mikor hallotta, hogy ismerős nyelven beszélünk. Ő gyalog tette meg az utat, és elmondása szerint mi voltunk az első magyarok, akikbe addig belebotlott az út során. Találkoztunk még egy brazil kerékpáros sráccal is, aki szintén kissé felháborodva ért fel a domb tetejére, mondván, hogy lehet kevesebb cuccot kellett volna odapakolnia. Ő hamar továbbált, mert szintén honfitársat talált a dombtetőn, és vele folytatta az utat. Nevetve elmotyogtuk, hogy áruló, majd mi is folytattuk az utat.
Koccintás a brazilokkal Cirauqui-ban
Az első nagyon finom bort egy Cirauqiban lévő borászatban kóstoltuk, ahol többféle verzióból lehetett választani. Én a “normal” feliratút kóstoltam meg, de nem bántam meg a döntést. Nagyon ízlett. Természetesen a brazil srácok sem hagyták ki ezt a megállót, és velük koccintottunk, már csak ketten Danival, ugyanis, a többiek előre mentek.
Lassan kezdtük megérteni, hogy Spanyolország, a Camino és a bor együtt jár. Erről tanúskodtak a véget nem érő szőlőültetvények is, valamint a következő híres állomás, amelyet érintettünk, a Bodegas Irache, ami nem más, mint egy borászat és egy borkút, ahol szintén díjmentesen fogyaszthat a fáradt zarándok a remek spanyol borból.
Hosszú volt az első nap. Kár, hogy még nem ért véget…
Mivel alapból későn indultunk, jócskán lefelé ment már a nap, amikor megérkeztünk Los Arcosba, ahol a másik két barátunkba botlottunk a padon ücsörögve. Kérdeztem, hogy hol a szállás, mire egyikük vigyorogva közölte: épp előtte állsz.
Los Arcosban nem volt szabad szállás. Minden albergue, de még a háromcsillagos hotel falán is ez díszelgett: COMPLETO. A nap már lement, meglehetősen éhesek voltunk, szóval ennek a hírnek nem kimondottan örültünk.
Barátaink felajánlották, hogy továbbmennek a következő faluig, Torres del Rio-ig, ahol körbenéznek szállás ügyben. Mi addig Los Arcosban még érdeklődtünk. Az említett hotel menedzserével beszéltünk, aki egy alacsony, köpcös és kopaszodó úriember volt, aki közölte, hogy nála nincs hely. Viszont kérés nélkül felajánlotta, hogy körbetelefonál, hátha mégis akad valahol 1-2 ágy szabadon.
Nagyon kitartóan és meglepően hosszan beszélt telefonon a különböző alberguekkel. Fogalmunk sem volt, mit lehet ennyit magyarázni azon, hogy van üres ágy/nincs üres ágy. A lényeg, hogy 15 perc hosszadalmas, intenzíven gesztikuláló telefonbeszélgetések után, a lehető leggyászosabb ábrázattal (ha lett volna kalapja, azt is levette volna) közölte velünk, hogy igaz a hír: nincs szabad hely.
Hozzávetőlegesen másfél órával később telefonáltak a többiek, hogy találtak szabad szállást Torres del Rió-ban, menjünk oda. Még 10 kilométer, vaksötét, hideg, üres gyomor. Szent Jakab próbára tett minket már az első napon, de azért sikeresen megérkeztünk Torres del Rio-ba is, valamikor éjfél környékén. Itt hatalmas fiesta volt, ráadásul a kiszemelt szállásunk kellős közepén.
Hosszú asztalok kint az utcán, ahol nem kevés bor társaságában ünneplő fehér-pirosba öltözött emberek, nagyokat nézve pillantottak felénk, majd homályos tekintettel a borukra, gondolván, hogy talán túl sokat ittak.
Az ugyanis, hogy zarándok, teljes felszerelésben, ebben az órában megjelenjen, meglehetősen valószínűtlennek bizonyult. De mi ott voltunk és 88 km után, alig vártuk, hogy ágyat lássunk. A többiek, az albergue szobájában már javában aludtak, a hatalmas zaj ellenére is. Mi kipakoltuk a legszükségesebb dolgokat, zuhanyoztunk, majd csatlakoztunk a békésen szunyókáló zarándokok táborába.
Persze az igazi kalandok csak ezután következtek…
Második napért klikk ide:
