D. Norbert kilencedik nap az El Caminón
Reggeli a fagyban
Reggel fél 6 körül az Albergue tulajdonosa felkapcsolta a villanyokat, majd intett, hogy menjünk a kerékpárokért, amelyek a szemközti épület garázsában töltötték az éjszakát. Samos, akkori szállásunk még javában a galíciai hegyekben helyezkedett el és két vagy három foknál biztos nem lehetett több azon a reggelen. Látszott a leheletünk és nagyon fáztunk. Az alberguéből viszont fél órával később már kint is voltunk, Iannel és Lornával (a brit párral) együtt. Egy kinti asztalon, a fagypont közeli hőmérsékletben ugrálva, mozogva, tornázva meg is reggeliztünk. Ez volt az egyik leggyorsabban elfogyasztott reggelim az út során és határozottan a leghidegebb reggel.
Úgy döntöttunk, hogy szigorúan a kagyló jelet követjük és nem a főutat, mert a zarándoklat lassan a végéhez közeledett, hiszen ez volt az utolsó előtti nap. Már nagyon közel volt a cél és most először éreztem úgy, hogy túl gyorsan haladunk. Ennek az egész kalandnak hamarabb vége lesz mint gondoltam.
Pedig nem akartam, hogy vége legyen, mert minden megpróbáltatás ellenére, nagyon jól éreztem magam. Igazi szabadság volt az utóbbi 8 nap, teljes kilépés a napi rutinból és a komfortzónából. A lefekvés és ébredés időpontja, az ételek, a folyamatos friss levegő olyan volt a szervezetemnek, mint egy nagytakarítás. Teljes újraindítás. Erre gondoltam, miközben a még mindig fagyos levegőben elkezdtem tekerni.
Ez az út erősebbé tesz. Fizikailag és szellemileg egyaránt. A megfázásom tünetei, teljesen logikátlan módon nemhogy enyhültek, de teljesen eltűntek. Bár nem értettem, ez hogy lehet, azt követően, hogy előző nap tetőtől talpig eláztam és vizesen, fázva, 40-50 km/h sebességgel 20 percig lefelé haladva, a kerékpárra fagyva érkeztem meg Samos-ba, de nagyon örültem neki. Most pedig nincs más hátra, mint előre…vagyis fel, fel és fel.
A kagyló jel és a zarándokút gyötrelmes utakon vitt minket keresztül. Nemhogy kerékpárnak, de még gyalogos zarándoknak sem volt kedvező ez a terep, főleg hogy az eső is elkezdett szemerkélni. Köd, hideg és sár. Az út, ahogyan eddig egyszer sem, most sem volt kíméletes. Minden percben emlékeztetett arra, hogy ez nem nyaralás.
Hűséges házőrzők
Az erdős, sáros, emelkedős szakasz után jobb döntésnek tartottuk, hogy letérjünk erről az útról és a főutat követve jussunk el a következő állomásig. Hibának bizonyult a döntés. Kis falukban vitt keresztül az út, ami nem a Camino jelet követte, de helyette számos kutyával találkoztunk. A kóbor kutyák néha problémát jelentenek az út során a gyalogos zarándokok számára is, de nem gondoltam, hogy nekünk a házörzők fognak izgalmas pillanatokat okozni.
Miközben kényelmesen sétáltunk a kerékpárok mellett egy emelkedőn, az egyik udvarból egy nagy barna kutya felfigyelt a két jövevényre és elkezdett morogni. Dani javasolta, hogy talán fel kellene szállnunk a bringákra. Ebben a pillanatban, egy laza, kecses mozdulattal, kutyánk át is ugrotta az alacsony kerítést, majd ugatva megindult felénk. Én fénysebességgel felpattantam a kerékpárra és szerencsém volt, mert olyan sebességben voltam, amiben könnyű volt tekerni. Nem járt ilyen szerencsével Dani, aki elfelejtett leváltani, és nagyon nehezen tudott csak elindulni a bringával. Hátranézve olyan képet festett a kutyával, mintha játszana vele. A játék neve “vajon milyen gyorsan kell tekerni ahhoz, hogy 2 cm távolságot tartsak meg a kutya fogai és a lábam közt“
A kalandot megúsztuk harapás nélkül, de nagyon figyelmesen folytattuk az utat.
Melide – a buli városa
Ismét elég későn és nagyon fáradtan, megérkeztünk Melidébe, a napi célállomásra. Innen már csak kb. 50 kilométerre volt a cél, ami egyben boldoggá és szomorúvá tett.
Estére ismét nagyon hideg lett, ezért az út utolsó szakaszát, azaz a Melidébe vezető lejtős szakaszt nem élveztük különösebben. Átfáztunk és az első Alberguében amit találtunk, meg is szálltunk. Ez nem volt egyszerű, ugyanis Melidében számos szórakozóhelyet találtunk, de Alberguét annál nehezebben. A bárokban, szórakozóhelyeken pezsgett az élet már este 7-8 óra körül, mindez egész kulturált környezetben zajlott. Sajnáltuk, hogy nem érkeztünk meg korábban, hogy részt vehessünk benne.
Végül az O’Cruceiro lett a szállásunk, ahol egy barnabőrű, mosolygós lány volt a recepciós. Mosolyogni nagyon tudott és látványosan fázni is, valamilyen okból. Beszélni viszont nem igazán volt hajlandó. Angolul kérdeztem, hogy van-e hely, mire bólogatott és mondta az árat. Mondtuk, hogy kerékpárral vagyunk, valahol raktározni kellene azokat is, ha lehet. Ismét értetlen mosolygás következett és karjait egymáshoz láncolva tudtunkra adta, hogy nagyon fázik. Oké…
Végtelenül aranyos látvány volt, de nem igazán tudtam hová tenni ezt a viselkedést. Olyan kis elveszett volt, mintha azt várta volna, hogy én vezessem őt körbe és nem fordítva. Nagy nehezen bevittük a kerékpárokat, majd a hölgy, folyamatosan kuncogva körbevezetett a szálláson. A női mosdóra mutatott, amit persze kuncogás követett, majd megmutatta hol van a férfi mosdó is. Nagyon sokat sem spanyolul, sem angolul nem tudtunk meg tőle, a wifi jelszót is kézrátétellel mutatta meg nekünk, a falon.
Lementünk a szállás melletti étterembe és vacsoráztunk, majd alvás következett, tudva hogy a következő nap végén már Santiago de Compostelában leszünk.
