D. Norbert második nap az El Caminón
Mindenkinek megvan a saját útja
A Szent Jakab-út nem egy hétköznapi túrázás, nem csak egy zarándoklat, nem csak vándorlás egyik pontból a másikba. A Camino mindenkinek különböző és mindenkinek különleges. “Everyone has their own Camino” – mindenkinek megvan a saját útja, egyedi élményekkel.
Hallani, hogy az emberekkel különös dolgok történnek az úton, számos könyv számol be hasonló élményekről, illetve arról, hogy a segítség a Caminón mindig akkor érkezik, amikor arra szükség van.
A spiritualitás csak egy bizonyos formáját és csak egy bizonyos pontig vagyok hajlandó elfogadni. Így az úthoz, és annak állítólagos energiájához is tartózkodóan álltam hozzá, már csak azért is, hogy ne érjen csalódás. Nem újdonság ugyanis, hogy a valóság néha eltér a könyvektől, a sztoriktól és a filmektől.
Éppen ezért, ha a következő történetet, ami a második napon esett meg, valaki más írná le nekem, nagyon szkeptikusan állnék hozzá…
Torres del Rio – Santo Domingo de la Calzada
Torres del Rio-ban reggel fél 7-kor ébredtünk, amit én kicsit korainak tartottam, mindaddig amíg nem jöttem rá, hogy csak mi vagyunk még a szobában, pizsamában. A zarándokok egy része már úton, a többiek már összepakolva, útra készen fogyasztották a reggelit.
Meglepő módon az esti mulatozásnak volt még pár résztvevője talpon az albergue előtt, akik félig becsiccsentve, félig talán már másnaposan, de vidáman és dülöngélve kiabáltak az elhaladó zarándokok felé egy-egy “Buéénkááminó”-t
Reggeliztünk, majd az esti buli központjaként szolgáló színpad mellett felpakoltuk a bringákat és útnak indultunk a kissé zord időben, szitáló esőben, ami nem sokat változott a nap folyamán. Az esőkabát az út nagy részén szükségesnek bizonyult, ahogyan az esőálló nadrág is. Az út során ismét szétváltunk, mi, Dani barátommal kicsit lemaradtunk, ahogyan első nap is. Ez a lemaradás azonban tartósnak bizonyult, innentől ketten folytattuk az utat. Mi kicsit több helyen álltunk meg, főleg a híresebb pontokon, illetve minket kissé hátráltatott az is, hogy eléggé meg voltunk fázva. Orrfújás, köhögés, ebből kifolyólag kissé rosszabb állóképesség. Sajnos ez pont így jött ki…
A helyiek iránymutatása vagy a GPS útvonala?
A mai útvonalunk Logrono városán vitt keresztül, ahol, lévén nagy város, sikerült elvesztenünk a kagyló jelet és bolyongtunk kissé a város egyébként lenyűgoző utcáin. A GPS segítségével belőttük az útvonalat, viszont a helyiek, látván hogy a telefonunkkal matatunk, azonnal mutatták az utat. A probléma az volt, hogy az ő útmutatásuk és a GPS iránya merőben eltért egymástól.
Aszfalton szerettünk volna haladni, és feltételeztük, hogy a zarándokút földúton fog vinni, ezért nem a helyiek iránymutatására hallgattunk, hanem a GPS biztosan aszfaltot ígérő ösvényére. Valószínűleg hibát követtünk el. Mindenki azt mondja, hogy a Caminón nem lehet eltévedni. Ez így is van. Sem az út, sem a helyiek nem hagyják. A főszakács, az üvegfalú étterem konyhájából, a sofőrök figyelmeztető dudái, majd kézjelei, a helyiek akik kérdés nélkül intették, hogy balra. Gyakorlatilag mindenki figyelmeztetett. Mi mégis előre haladtunk tovább, a GPS szerinti útvonalon. Két dolgot tanultunk meg a következő pár órában és az ezt követő 70 kilométeren.
- Az egyik, hogy eltévedni valóban nem lehet, de 10 kilométert fölfelé pluszban lazán meg lehet tenni, egy hosszabbításon.
- A másik, hogy a helyiek iránymuatását valószínűleg bölcsebb dolog követni, mint a GPS-t.
A hosszú-hosszú kilométerek felfelé, az eső, a szürke idő és a pluszban megtett táv igencsak lefárasztott. Szőlőt azért esőben is tudtunk enni, mert ezen a napon is borászatok és szőlőültetvények adták a látnivalók túlnyomó többségét.
Nagyon vártuk már a megérkezést Santo Domingo-ba, rengeteget mentünk dombnak felfelé és iszonyúan fáradtak voltunk, amikor este 8 óra környékén végre megpillantottuk a “Santo Domingo de la Calzada” feliratot jelző táblát.
Albergue, vacsora és hihetetlen esemény…
Az első útbaeső alberguébe szinte szó szerint beestünk, de hiába, mert a recepción ember nem, de “Completo” felirat az volt. Továbbálltunk és szerencsére a következő szálláson már fogadtak minket. Hatalmas albergue volt, emeletekkel, és a recepción csak egy nagy tér és folyósó volt, liftekkel és lépcsőkkel, amelyek a fenti szobákhoz és ágyakhoz vezettek.
Ahogy lepakoltunk és zuhanyoztunk, lementünk az albergue melletti étterembe vacsorázni, mert úgy gondoltuk, hogy igazán megérdemlünk egy kiadós zarándokmenüt. Az albergue falain nagyban írta, hogy este tízkor zár, de amikor kimentünk, a recepción már le volt húzva a roló, gondoltam erre vonatkozik a felirat, viszont a főbejárat nyitva volt.
Mindössze 8 euróért fejenként kaptunk egy kiadós vacsorát az albergue melletti étteremben Meg kell jegyeznem, hogy főtt ételt nagyon régen értékeltem már annyira, mint ott és akkor. Pedig ez csak a második nap volt. A kiszolgásra sem lehetett egyetlen rossz szavunk sem.
Zárva az albergue, nincs nálunk semmi
Jóllakottan és jókedvűen jöttünk ki, jóval este tíz óra után, és fordultunk be az albergue ajtajához, amikor megállapítottuk, hogy az zárva van. Benéztünk az ablakon. A folyosókon egy lélek sem volt, a villanyok leoltva. hosszú üres folyosók néztek vissza ránk a kis ablakból. Csak egy pénztárca volt nálunk. Elkezdtünk kopogni az ajtón, de mélyen belül tudtuk, hogy ennek sok értelme nincs. A szobák fent az emeleten, több ajtón és folyósón keresztül nyíltak. Egyébként is, a zarándokok 99%-a este tízkor már békésen szunyókál, sőt van aki már a délutáni órákban, megérkezés után azonnal alszik. Úgy tűnt, hogy kint maradtunk és nem sok esélyünk volt bejutni.
Pár perc múlva azonban mozgást hallottunk, benéztünk az ablakon és azt láttuk, hogy az egyik liftajtó a sötétben kitárul. Magas, szakállas alak körvonala jelent meg, aki az ajtóhoz közeledett, majd a mozgásérzékelős reflektorok kigyúló fényében megláttuk az idős férfi arcát, aki egyetlen szó nélkül mosolyogva invitált be minket.
Nem győztük ismételni, hogy “Gracias“, de válasz nem érkezett tőle, csak széles mosoly. Mi a második emeleten kaptunk ágyat, az idős férfi pedig, miután beengedett minket, az első emeleten jobbra fordult és eltűnt. Látszólag semmi értelme nem volt annak, hogy este 11-kor lemenjen a folyosóra. Nem mosdóba ment, nem csinált semmi mást, csak beengedett minket. Talán a kopogást hallotta meg az első emeletről, zárt ajtók mögül?
Mikor felértünk a saját emeletünkre Dani így fogalmazott: “Nem tudom, hogy nézett ki Szent Jakab, de ha el kellene képzeljem, pont így képzelném el.”
Ennek ellenére, biztosan csak egy rossz alvó “Hétköznapi zarándok” ( 😀 ) volt. De ezúton is köszönjük neki.
A másik lehetőség pedig az, hogy Szent Jakab valóban megjelent nekünk és kinyitotta az albergue ajtaját, hogy egy jót aludhassunk. 🙂 Ha így van, akkor szeretném azt hinni, hogy a Harry Potter történetében szereplő Griffendél kardjához hasonlóan, ami csak az igazi griffendéleseknek jelenik meg, úgy Szent Jakab is csak az igazi zarándokoknak mutatkozik meg és segít, az út során.
Pedig itt megjegyezném, hogy igazi zarándok szerintünk inkább az, aki az utat gyalog teszi meg. Ennek ellenére tetszik ez a gondolat és nagyon hálásak vagyunk, hogy kényelmes ágyakban aludhattunk aznap éjszaka 🙂
Másnap sikerült elmesélnünk ezt az élményt egy zarándoktársunknak és ő csak ennyit felelt: “Tíz napja vagyok úton, de ennyit már megtanultam: meg kell bíznod az útban“.
