D. Norbert Játékhalmok, száradó babaruhák, spenót- és paradicsomszósz-foltos konyharuha, színes szivacs-szőnyeg, kis takarók, textilpelenkák itt-ott a lakásban, halmozódó mosatlan, még össze nem szerelt etetőszék, aminek a lábai égnek merednek egy szatyorból kiállva. Nagyjából így néz ki a mi lakásunk. A rendetlenséget pedig már nem is említem, mert milyen minimalista blogger az, akinek rendetlenség van a lakásában? A válaszom: kisgyerekes.
Faragó Ági, a szimplan.hu bloggerének írása.
Mielőtt megszületik a kisbabánk, tudjuk, hogy az eleje nehéz lesz, hiszen ezt mindenki megmondta nekünk előre. De valójában fogalmunk sincs arról, milyen nehéz, amíg a saját bőrünkön nem tapasztaljuk. Írom ezt úgy, hogy azt hiszem, nekem nagyon könnyű dolgom van a kislányommal. Ami mégis nehéz benne még így, lassan tíz hónap után is, az az időbeosztásra való képtelenség (minden ANNYIRA kiszámíthatatlan) és az, amit olyan találóan fogalmazott meg az internet ismeretlen szerzője: my brain has too many tabs open, azaz túl sok tab van megnyitva a fejemben. És ezek állandóan újra is terveződnek az időjárás, a lurkó aznapi alvása, evése, emésztése, nyűgössége vagy éppen túlpörgetettsége fényében.
Hogyan lehetnék így minimalista?
Az én kérdésem inkább ez: hogyan oldanám ezt meg minimalizmus nélkül?
A szülővé válás megmutatta nekem, hogy kisbaba mellett is lehetek minimalista. Hogy a minimalizmus nem csak a makulátlan rendről, a kapszula gardróbról, a tiszta konyhapultról és az üres inboxról szól. A minimalizmus az én megfogalmazásomban: egyszerű élet, amelyben a tárgyak, elkötelezettségek, ingerek helyett az élmények, a valódi kapcsolatok, a kreativitás és a jelenlét áll a középpontban. Ha így nézzük, minden kisgyerek az egyszerűségre inspirál. Lássuk, hogyan.
Selejtezés kisbaba mellett?
Kétségtelenül könnyebb lenne most az életem, ha tovább jutok a minimalizmus útján a lányom születése előtt, mint ameddig ténylegesen eljutottam. Akkor a kiindulási alapom egy olyan lakás lett volna, amiben mindennek megvan a helye és ahol könnyű rendet tartani. Az ilyen lakásban talán a sok babacucc sem csinál nagy felfordulást. A minimalista út sokaknál egy alapos selejtezéssel indul, így később a tárgyainkra fordított időt szánhatjuk valami értékesebbre. Ezt az alapos selejtezést kisgyerek mellett megcsinálni jóval nehezebb. Hiszen nem pakolhatom ki az összes konyhaszekrényt, hogy egy helyen lássam a konyhafelszerelést és úgy szortírozzak, ha a kisbabám negyed óránként igényel, és fogalmam sincs, vissza tudok-e pakolni még aznap estig. Egyébként ugye az “aznap este” fogalma is megváltozik: a nap fürdetésig tart, legalábbis nálunk. Az teljesen esetleges, hogy altatás után kijutok-e még, vagy hogy képes vagyok-e bármilyen érdemi munkára.
Úgyhogy én mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy vágjon bele a minimalista útba, ameddig nincsen gyereke, és az ideje nagy részével önmaga rendelkezik. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez nincs így, hogy azt a sok mindent meg KELL tennünk, ami elrabolja az időnket. Aztán születik egy gyerekünk és huss, ez a korábbi sok minden szinte teljesen eltűnik az életünkből. Ekkor jövünk rá, hogy nem is volt azokra olyan nagy szükség, nélkülözhetők vagy ritkíthatók lettek volna.
A minimalizmus másik oldala
Ugyanakkor számomra a selejtezés, rendrakás, időbeosztás, digitális selejtezés mind csak a minimalizmus “fizikai” oldala. (Hiába van ezek közt olyan témakör is, ami kevésbé mondható kézzelfoghatónak.) Ott van a másik oldal is, ami megmarad, ha a tárgyak, ingerek, teendők kitisztulnak az életünkből: a jelenlét, az élmények. A szülői lét fizikai kuszasága mellett abszolút jelen van az életünkben a minimalizmus “lelki” oldala. Sőt, mintha a kislányom ezt az egy dolgot igényelné tőlem valójában, mintha erre szeretne megtanítani: hogy legyek jelen mellette.
Rácsodálkozás, visszavonulás, jelenlét
Elképesztő, hogy Lenkét milyen boldoggá tudja tenni a függöny. Nem egy új függöny, hanem a függöny mint olyan. Amin át lehet látni és mégsem, meg lehet fogni, össze lehet gyűrni, érdekes árnyékot vet a falra, átszűrődnek rajta a fények. Míg Lenke ezt meg nem mutatta, sohasem gondoltam így a függönyre. És ez persze minden másra is igaz, ami létezik a világon. Nekem nagyon érdekes volt látni, hogy amikor valami (szerintem) különlegeset mutatok neki -a szivárványt az égen, vagy egy szép virágot -, általában ugyanúgy reagál, mintha egy műanyag palackot vagy a saját harisnyáját látná. Mert ő a folyamatos rácsodálkozás állapotában van. Az ő számára minden érték, minden csodálatos. És ha rá tudok hangolódni az ő nézőpontjára, részesülhetek ebben a szemléletmódban, én is megláthatom a szépséget mindenben.
Talán a folyamatos rácsodálkozás miatt van az is, hogy a túl sok inger őt sokkal hamarabb elfárasztja, így Lenke egy kis beépített zaj- és ingerszint-mérő a mi életünkben. El lehet vinni zajos helyre, de utána kell a visszavonulás, a nyugodt pihenés, hogy feldolgozza az őt ért ingereket. Ezt gyerek nélkül önmagunknak általában nem adjuk meg, ahogy sok mást sem.
Úgy látom, Lenke sokszor csak arra vágyik, hogy vele töltsem az időt. Ha leülök mellé a földre, sokkal tovább eljátszik nyugodtan, mint ha mondjuk házimunkát végzek mellette. (Vagy selejtezni próbálok…) Ez a közös játék, nevetés, élmény olyasmi, ami értéket ad az ember életének. Utólag visszanézve nem az lesz a lényeg, hogy mindig milyen szépen elmosogattam, hanem hogy milyen jókat játszottunk együtt. És azt hiszem, a minimalizmusnak is ez a lényege valójában: hogy jelen tudjunk lenni, hogy megéljük a pillanatot, mert a tárgyak, kütyük rengetege, az állandó rohanás nem vonja el a figyelmünket a valódi értékekről. A gyerek pedig egyszerűen nem hagyja, hogy ezek elvonják a figyelmet róla. Nem csak a varázslatos pillanatokkal, de az izgalmasakkal sem. Gondoljunk csak a spenótevésre vagy a felfedezésre a lakásban…
Egyszerű nevelés
Hozzá kell tennem: én a kötődő nevelés elvei szerint foglalkozom a lányommal, azaz folyamatosan reagálok az igényeire. Ebből nem elkényeztetett, hanem a világ önálló felfedezéséhez biztos alapról nekiinduló gyerek lesz (reményeim szerint, és az előttem álló példák alapján). Én ezeket az elveket találtam a minimalista életfelfogásomhoz legközelebb állónak, a természetes életmódhoz leghasonlóbbnak. Együtt alszunk, hordozom, igény szerint szoptatom, igény szerint csináljuk a hozzátáplálást is, igyekszem hallgatni az anyai ösztönre. Tapasztalataim szerint ugyanis épp ez az, amivel az agyamban megnyitott, folyamatosan frissülő tabokat ki lehet iktatni valamennyire. Az anyai ösztönt pedig akkor hallhatjuk meg, ha egy pillanatra nem a vágtázó gondolatainkra figyelünk. Így ez egy öngerjesztő folyamat, ha egyszer sikerül elkezdeni.
Ez a jelenlét, amit a gyerekek igényelnek, óriási lehetőséget ad a szülőknek a minimalizmus mindennapi megélésére. És persze, ha közben a minimalizmus fizikai oldalára is figyelnek, akkor még több értékes időt tölthetnek a gyerekükkel. Míg az együtt töltött idő az egyik legnagyobb ajándék, a minimalista hozzáállás mást is ad a gyereknek. A nyugodt környezet, ahová a visszavonulhat, ahol lehetséges a kreatív játék, a kevesebb választási lehetőség, az egyszerűbb játékszerek bizonyítottan segítenek a gyereknek abban, hogy biztonságosan megélhesse a gyerekkorát és kifejlessze azokat a készségeket, amikre felnőttkorában szüksége lehet. (Erről bővebben Kim John Payne Egyszerűbb gyermekkor című könyvében lehet olvasni.)
Ezért és a jó példa miatt is figyelek arra, hogy Lenkének egyszerre viszonylag kevés ruhája legyen és néhány játéknál, könyvnél ne legyen több elöl. Jó lenne, ha tőlünk sem a rendetlenséget látná. Szeretném őt bevonni a házimunkába és főleg a főzésbe minél hamarabb, de ezeket is nagyon egyszerűen, ugyanakkor élvezettel végezve. Most van itt a lehetőség, hogy ő egy olyan világot ismerjen meg, ahol nem a tárgyak körül forog minden. Ahol szeretjük, amit csinálunk, ahol az élet egyszerű. Hogy neki ez legyen a természetes.
Így még ha nincs is mindig rend, azért a mi életünkben is jelen van a minimalizmus: a sétákban, a világra való rácsodákozásban, a délutáni alvásban, a csendes szemlélődésben, a felfedezésben, az éneklésben, a pancsolásban, az ablakon kibámulásban, az önfeledt játékban, a nevetésben. Erre tanít minket a kislányom.
Ha szeretnél arról olvasni, hogyan egyszerűsítem a mindennapjainkat, látogass el a szimplan.hu oldalra!
