D. Norbert “Csókolom ki tetszik engedni Pistikét játszani?” – Hányszor hangzott el ehhez hasonló mondat a szánkból gyermekkorunkban? Ebben az időszakban a felnőttek mondták meg nekünk, mit, mikor és hogyan csináljunk. Ezzel nem is volt baj. Mindaddig, amíg Pistikéből István nem lett. István viszont továbbra is arra vár, immár talán a szülei iránymutatása nélkül, hogy valaki megmondja neki: mit lehet, és mit nem.
Kicsit mindannyian gyerekek maradunk, a rossz értelemben is
Gyakran még mindig arra várunk, hogy más adjon engedélyt. Arra várunk, hogy jóváhagyják azt, amit csinálni készülünk. Azt mondják, jó az, ha megmarad bennünk a gyermeki énünk. Ezzel teljes mértékben egyet kell értenem, hiszen játszani, bolondozni, mindig kell. E nélkül csak karót nyelt, merev és élettelen felnőttekké válnánk.
Azonban gyerekek maradunk más értelemben is. A döntéshozatal értelmében. Nagy és ártatlan szemekkel nézünk elébe a nehéz döntéseknek, és gyakran az fogalmazódik meg bennünk, hogy:
“Ehhez én nem vagyok elég” – “Ez túl nagy felelősségű döntés ahhoz, hogy én hozzam meg“.
Amikor 18 éves koromban először vezettem autót teljesen egyedül, a már meglévő jogosítványommal a zsebemben, arra gondoltam, hogy ki volt az a hatalmas barom, aki nekem, azaz egy “gyerek” kezébe adott egy másfél tonnás jármű irányítására vonatkozó engedélyt. Amellyel szabadon kimehet a járókelők, a többi autós közé. Lehetetlen. Hiszen magamban tudtam, hogy én még csak egy gyerek vagyok. Mit keresek én egy ilyen felelősséggel felhatalmazott helyzetben? Felelős vagyok magamért, az utasaimért és minden emberért a környezetemben. Ez volt az első alkalom, amikor éreztem, hogy a döntés az én kezemben van. Nem csak az autóban, nem csak a forgalomban.
Nagyon veszélyes folyton bólogatni
Felnőtt vagy. Felelősséggel tartozol a döntéseidért. Tetszik vagy sem, bizonyos jogok és kötelezettségek illetnek meg. Az egyik ilyen jog, hogy nem kell senkitől sem engedélyt kérned, ha a saját életed döntéseiről van szó. Gyakran, a szülők nem enegedik el a szülő szerepet, akkor sem, ha már rég nem vagy gyerek a szó klasszikus értelmében. Ettől függetlenül, ha “anya” vagy “apa” mondja, akkor hajlamosak vagyunk félre tenni a saját döntésünket és a gyerekkorunkban belénk ivódott reflex szerint viselkedünk. Azaz engedelmeskedünk. Akkor is, ha már rég csak a te életedről van szó, esetleg a te gyerekeid életéről.
A szülők tanácsait meg lehet hallgatni, de nagyon veszélyes folyton bólogatni ezekre. Ugyanis sok “felnőtt gyerek” van, akik teljes mértékben a szülei iránymutatása alatt élik a felnőtt életüket. Nincs saját döntésük, saját elvrendszerük. Éppen ezért, amikor egy olyan döntés előtt állnak, ami magas kockázatú, megremeg a lábuk, mert tudják: ezeket a döntéseket nem ők szokták meghozni. Ami hatalmas probléma, hiszen nap mint nap találkozunk nehéz szituációkkal, döntésekkel, mi mégis sokszor gyerekek akarunk maradni. Elhárítani a felelősséget és halasztgatni akarunk.
Merj felnőtt lenni
Merj döntéseket hozni. Ne nézz jobbra-balra, hogy ki, mit és hogy csinál. Ne várd a megoldást más emberektől a saját problémáidra, mert hiába a szüleid, hiába a barátaid, az nem az ő problémájuk, hanem a tied. Egy teljesen független egyéniség vagy, és hiába próbálsz kapaszkodni a mások által felkínált megoldásokba, mert azok a megoldások személyre szabottak. Bármennyire meglepő, nem a TE személyedre, hanem az ő személyükre lettek megalkotva. Hiába próbálsz élni velük, a te életed egyedi, ahogyan a problémáid is.
Senki nem lát bele úgy, mint te, ezért senki nem tud olyan személyre szabott megoldást alkotni, mint te magad! Az első lépés pedig az, hogy az ártatlan, tanácstalan gyermeki énedet hátrahagyd, amikor döntésekről van szó. Ne bízd magad mások döntéseire, mert azok NEM a te életedre vannak kitalálva.
Adj magadnak engedélyt
A fenti sorok akkor fogalmazódtak meg bennem, amikor elkezdtem minimalizálni. A rengeteg ruha, holmi, kacat, amelyektől zsákszámra szabadultam meg, komoly dilemma elé állítottak, az első hetekben. Valamikor pénzt adtam ezekért. Némelyikért sok pénzt. Most pedig kidobom? Elajándékozom? Nem lenne jobb megtartani? Titokban én is néztem jobbra-balra és vártam valakitől egy megerősítést, hogy az, amit csinálok rendben van. Jó így. Vagy éppen rossz. Egyáltalán nem voltam biztos magamban és abban, hogy az amit csinálok, egy helyes lépés.
Azóta már tudom, hogy az volt. Ehhez pedig annyi kellett, hogy engedélyt adjak saját magamnak arra, hogy kidobjak mindent, amire nincs szükségem. Akkor is, ha egyszer valamikor sok pénzembe került. Akkor is, ha régen a szülőktől azt hallottam “jó lesz az még valamire, hagyd csak ott“. “Eljön az idő, amikor kelleni fog.” Hát nem. A legtöbb felhalmozott kacatra nem lesz szükséged a jövőben. Ha igen, akkor sem találod majd meg, vagy éppen megfeledkezel róla, mivel annyi cuccal vagy körbevéve, hogy fogalmad sincs, mi van a lakásban.
Félretéve minden hasonló dogmát és berögzült ideológiát, végre szabadon döntöttem. Felnőttként. A saját dolgaimról. Minden ment, amire nincs szükségem, vagy ami “talán majdcsak, esetleg jó lesz valamikor”. Most pedig éppen egy költözés előtt állok, és nagyon nagy megkönnyebbülést jelent, hogy mindössze csak pár dobozom van, amiben a legszükségesebb dolgok vannak.
Ehhez hasonló szabadságot csak akkor kaphatsz, ha engedélyt adsz magadnak, hogy saját döntéseket hozz. Akkor is, ha ellentétben állnak mindazzal, amit kicsi korodban tanítottak neked.
